Kedves Búcsúzók!
Sattler Katalin vagyok, Jutkának középiskolában osztálytársa, az egyetemen évfolyamtársa voltam.
Fogaras András vagyok, Jutkának osztálytársa voltam.
Mióta Jutka személyesen nincs közöttünk, többedmagammal azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk a lehető legjobban elmondani azt, amit Jutka számunkra jelentett. Így hát sietve felvettem a kapcsolatot Jutka néhány közeli barátjával, több kollégájával, néhány tanítványával – azt kérve, írjanak néhány mondatot az „ő” Lux Jutkájukról. Többen válaszoltak. A Móricz és a Lauder Facebook oldalán is találtam néhány szívmelengető mondatot. Ezeket a gondolatokat fogjuk most felolvasni.
Tanítványok
1.
Lux Tanárnő különleges tanár, különleges ember volt. Komolyan érdekelte hogyan gondolkozol, szükséged van-e segítségre, esetleg egy baráti motivációra vagy szimplán egy jó szóra
2.
Egy igazi jó ember volt. Hálás vagyok, hogy négy évig ő lehetett az osztályfőnököm. Kívánok mindenkinek ilyen tanárokat, ekkora humanizmust. Most belül zokogok.
3.
Ha a gimnáziumi éveimre gondolok, sokáig csak Ő jut eszembe... és csak sok idő múlva a többi tanárom. Mindenki számára jelen tudott lenni, oda tudott figyelni, mindenkihez volt személyre szóló gondolata, amiről érezhető volt, hogy tényleg neki szól, hogy ismeri. Nem volt megosztó, mindenki szerette. Osztálytalálkozók szervezésekor az ő meghívása, jelenléte sosem volt kérdés.
Nem vagyok a szavak embere, nem tudom, hogy átjött-e valami, amit elmondanék Róla, inkább azt mondanám, jó érzéssel tölt el, ha Rá gondolok, és rossz érzés, hogy már csak gondolatban – vagy a transzcendens ismeretlenben találkozhatunk!
4.
Mi 1988-ban érettségiztünk a Móriczban.
Akkor is tudtuk, hogy hatalmas szerencsénk van, hogy Judit néni az osztályfőnökünk – úgy volt jelen, úgy figyelt ránk, hogy közben szabadon engedett minket. Azért tudott szabadon engedni minket, mert bízott bennünk.
Fantasztikus volt Judit néni matematikatanárnak is. Mindannyian élveztük, ahogy dolgozatainkat javította – az érdemjegytől függetlenül. Csodás kis személyes– emberi-komoly-kritikus-vicces és mindig nagyon igaz megjegyzéseket írt a dolgozat szélére.
Osztályunkban mindenki szerette őt. Ma minden osztálytársunk nagyon szomorú, így 54-55 évesen, kicsit elveszettek lettünk Judit néni, az osztályfőnökünk nélkül... Próbálok arra gondolni, hogy ő mindig bízott bennünk, hogy nagy butaságot nem csinálunk...
Nagyon hálás vagyok Judit néninek, hogy ilyen értékes, odafigyelő és szabad légkörben töltöttük a gimnáziumi éveinket!
5.
Kire lehet az életünkben azt mondani, hogy ő az igazi, ő volt az igazi? Az élet különböző területein azokra, akik komoly befolyással voltak ránk, akiktől sokat kaptunk, akiknek sokat köszönhetünk, akiket becsülünk, akikre felnézhetünk (a sor még hosszan folytatható). Ha igaz ez a meghatározás, akkor elmondható, kevés igazi személlyel találkozunk az életünk során.
Mi Luxinak hívtuk, ez egy kedves név, egyszerűen egy becézett formának gondolnám, pedig visszagondolva a diákévekre, nem sok tanár kerülte el a kevéssé hízelgő beceneveket.
Meg vagyok győződve arról, hogy nélküle elkallódtam volna. Teljes elhivatottsággal, türelemmel, elképesztő kedvességgel tanított és terelgetett bennünket, valahogy mindenkivel megtalálta a hangot, személyre szabottan foglalkozott velünk, időt, fáradságot nem kímélve. Ma is fülembe csengnek szavai, mikor hosszan elemezte akár csak egy egyszerű házi feladat problémáit. „Gábor, szörnyű ez így, miért nem gondolkozol? Na, Gábor, végre, ez most szép.”
Nagyon köszönök mindent, tanáraim között nekem Lux Judit volt az igazi!
Kollégák – Barátok
1.
Jutka szàmomra többet jelentett, mint amit el tudtam neki mondani. Sajnálom, hogy hagytam elrohanni az éveket és az érettségi után, csak nagyon ritkán vettem fel vele a kapcsolatot.
Nem is tudom már, hogy hogyan, de a középiskola négy éve alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz.
A nyári szünetekben gyakran szerveztünk közös programokat. Ilyenkor felhőtlenül nevetgéltünk, meséltünk egymásnak személyes dolgainkról. Más világban élt ő, másban én, így voltak igazán érdekesek a történetek. A kamaszkori őszinte kíváncsiság hajthatott minket. Jó volt vele lenni, most is hallom a hangját. Talán ő volt az egyetlen, aki a családi ragadványnevemen szólított: Hugi.
Egyik nyáron Angliában volt. Hazaérkezése után valami komor filmet néztünk meg együtt a Május 1 moziban. Séta közben benyúlt a táskájába, és elővett egy kis csomagot. Azt mondta: „Tudtam már Angliában, hogy fel kell majd téged vidítani, ezért hoztam ezt a felfújható Miki egeret”. Ott helyben fel is fújtuk. Azóta a Miki egér mindig Jutkát juttatja eszembe.
2.
Hatan a hajdani 4.c-ből 2021-ben egy szép tavaszi napon elmentünk sétálni a Margitszigetre. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, ebben a körben régen találkoztunk. Szó esett, többek között, különféle betegségekről is. Egyszer csak Jutka váratlanul, de a tőle megszokott, csendes határozottsággal megszólalt. Na, erről inkább ne!
Mikor ketten maradtunk, megkérdeztem, hogy ki beteg. Azóta tudtam, hogy milyen súlyos terhet cipelt. Mikor már nagyon beteg volt, találkozásainkkor egyre inkább én beszéltem. Úgy kezdtem: Emlékszel még..? Majd jött egy történet a szüleiről, a gyerek Ivánról, a magfizika vizsgáról, amelyen megbuktam, hiába kaptam tőle egy puskát, a Ramsey-tételekről, amelyről a szakdolgozata szólt. Minden történetre mosollyal reagált, innen tudtam, hogy emlékszik. Az utolsó alkalommal már nem mosolygott, már csak nézett... talán.
3.
Jutkáról nem tudok múlt időben írni.
A természeti csodákról, különleges jelenségekről sem szoktunk, csak magunkat tesszük múlt időbe.
Nyugodt derűt éreztem, ha vele voltam…
4.
Jutkával a középiskolás korunk óta ismertük egymást, de komolyabb barátságba csak az utóbbi, kb. tíz évben kerültünk. Ez a barátság nagyon sokat jelentett mindkettőnk számára.
Jutka végtelen szerénysége, odafigyelése, türelme, érdeklődése, okos gondolatai nagyon fognak hiányozni. Közös sétáink a Rózsadombon, kávézások nála, vagy beszélgetéseink egy-egy kellemes cukrászdában, séták barátnőinkkel a Margitszigeten – mindezek maradandó emlékekké válnak.
Több éve volt súlyos beteg, folyamatosan látogattam. Sztoikussága, hihetetlen fegyelmezettsége példa lehet mindannyiunk számára. Beszédkészségének megszűnése után is folyamatosan „beszélgettünk”.
De ez már nem folytatódik ...
5.
Jutka a legjobb barátunk volt. Esküvőnkön is ő volt az egyik tanú. Pannival együtt lényegében a Lux családhoz tartoztunk. Sokszor együtt utaztunk külföldre, együtt bridzseltünk, együtt ünnepeltük a születésnapokat, együtt karácsonyoztunk. 40 éven keresztül hetente találkoztunk váltott helyszínen. Amikor Jutkáéknál voltunk, éreztük a Lux család meleg, nyitott, barátságos légkörét. Megismerhettük és megszerettük Atyuskát és Mamicát. Iván és Ági minden alkalommal beköszönt, találkozhattunk lányaikkal, Andival és Annával. Jutkának a család volt a legfontosabb. Később, amikor Andinak és Annának gyerekei lettek, Jutka saját unokájaként szerette őket az utolsó pillanatig. – Kata, Luca, Léna, Hanna, Dávid –. Betegsége kezdete óta Iván féltő, szerető gondoskodása Jutkáról megható volt.
Jutka emberszeretetéről, szívjóságáról meg kell emlékeznem.
Rosszat emberről soha nem mondott, kellemetlen dolgokról nem beszélt. Ha valami ilyesmi mégis szóba jött, azonnal váltott, más vágányra terelte a beszélgetést. Gyakran kérdeztük a Móriczról, Lauderről, kollégáiról. Egy nevet, egy szituációt nem tudok felidézni, amikor valakiről is rosszat mondott volna.
Évekig járt a Lux családhoz Erzsike, a bejárónő. Idősebb korában már nem tudott érdemben dolgozni, de Jutka támogatásból, szeretetből továbbra is fogadta őt. Végül Erzsike otthonba került. Jutka ott is rendszeresen látogatta és támogatta őt.
6.
Egyetemista korunkban sokat tanultunk együtt, zh-ra vagy vizsgára készülve, de hát a matematikára, fizikára volt, hogy ráuntunk. Ilyenkor Jutka felállt, levett egy albumot a polcról, együtt bújtuk, tanulmányoztuk matematika helyett pl. az impresszionistákat. Egy ilyen alkalommal Jutka, Giacometti iránti rajongásával varázsolt el. Én életemben akkor, tőle hallottam először Giacometti nevét. Ma már nem tudom úgy szobrait nézni, hogy közben ne Jutkára gondoljak.
7.
Szerencsés vagyok, hogy összehozott vele a sors, és hogy szerethettem.
Irigyeltem függetlenségét. Nem lehetett befolyásolni, sosem csatlakozott a hadhoz. Maga döntött, kivel és miben azonosuljon.
Óriási szeretet volt benne.
Tanítványait matematikára oktatta ugyan, de végigkísérte őket az érettségi minden lépésénél. Izgult értük a magyar, történelem szóbeli vizsgákon is. Drukkolt az eredményes továbbtanulásukért, és igényt tartott arra, hogy ezekről beszámoljanak neki.
Szívet melengető volt hallgatni, ahogy édesapjáról, ”Atyuskáról” és édesanyjáról, „Mamicáról” beszélt.
Odaadó barát volt.
Egy eseményt említenék a sok közül, amelyek teljességgel jellemzik őt.
Egyszer egy osztálykirándulás előtt eltörtem a lábam ujját, így elég fájdalmas volt a gyaloglás. A kirándulást, ami többnapos volt,” túrázósra” terveztük, s egyedül lettem volna a felnőtt kisérője a gyerekeknek. Próbálkoztam a szabad kollégákat rábeszélni, hogy jöjjenek el velem, de hát persze már mindegyik programot csinált magának. S ekkor ajánlkozott kéretlenül Luxi, hogy ő eljön velem, sőt a nehéz hegymászásokat is egyedül vezényli le. Nekem a turistaházban kellett a csapatot finom falatokkal várni. A háromnapos program végül is jól zárult, köszönhető neki, aki azokkal a gyerekekkel is jól megtalálta a hangot, akiket nem is tanított.
8.
Nagyon jól esik Juditra gondolnom.
Gyerekkorunkban közel laktunk egymáshoz, egy iskolába jártunk. Megadatott, hogy sok évvel később kollégák is lehettünk. Luxi kedves, szelíd, türelmes, mindenre nyitott, mosolygós személyisége sokat jelentett tanítványainak és tanártársainak egyaránt.
9.
12 közös lauderes évünk alatt számtalanszor találkoztunk a folyosókon, de egyetlenegyszer sem mulasztottuk el köszönteni egymást, mindig tisztelettel, szeretettel, mosollyal, lehetőség szerint gyors és tartalmas párbeszédekkel.
10.
Megtisztelő volt az érdeklődése, ahogy rendszeresen bejárt az óráimra, lelkesen jegyzetelt, részt vett a közös munkában.
11.
Jutkával a Móriczban együtt tanítottam, egyik osztályában én voltam az osztályfőnök-helyettes.
Először és utoljára történt meg velem, hogy egy osztály és osztályfőnökei közösen olvastak Hrabalt és Kunderát. Semmi erőszak, csak szelíd rávezetés történhetett.
Ez Jutka, Luxikám volt.
12.
Fél évszázad barátság, négy évtized bridzsparti – a szombati napok, a születésnapok, ünnepek felejthetetlen élményei.
Művészetszeretete, természetszeretete és az olvasás öröme igazi életerőt jelentett számára. Volt, amikor az autójában a stoplámpánál is olvasott.
Jutkát, a tanárt kedves festője, Klee szavaival jellemezhetjük: a művész/a tanár nem tesz mást, mint hogy áll a számára kijelölt helyen, akár a fa törzse – és egybegyűjti, majd továbbítja mindazt, ami benne a mélyből feltör. Nem szolgál és nem is parancsol, csupán közvetít. Helyzete igen szerény. A korona szépsége nem sajátja; rajta csak keresztüláramlott az éltető erő.”
Még egy idézet:
A Halotti Beszédet tanítva találtam e sorokra: mintha ismerte volna írója Jutkát.
„A halotti beszéd évszázadok során ugyanaz és mégis más és más. Benne az életet megjárt küzdő ember vívja harcát az elmúlás gondolatával. A legfontosabbnak és legszükségesebbnek azt tartja, hogy a tisztességgel viselt élet végén, a cselekvő élet értelmével és tapasztalatával, bölcsen fogadja a kikerülhetetlent. Hiszen tudja: ha teljesítette a rárótt és rászabott teendőjét, a hasznos élet tudatával tekinthet vissza életére.”
Kedves műve szavaival búcsúzunk:
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt, Juti,
Nyugosszon angyal, éneklő sereg!
Aeternum vale!
Lux aeterna luceat eis.
